Zombi

Visszaolvasva úgy érzem, kicsit "bele a mélyvízbe"-módban indítottam blogomat, szóval a nyári hőségre jöjjön valami könnyedebb téma: a napjainkban minden eddiginél aktuálisabb zombi.

Gyengébbek a farkasembernél. Nincs meg bennük a vámpírok különleges ereje. Nem áll rendelkezésükre a predatorok felszerlése, sem a xenomorphok(Alien-filmek) ügyessége. Ostobábbak az átlag embernél. Mégis a legfélelmetesebb képzeletszülte teremtmények.

Nem ok nélküli, hogy a zombi korunk divatszörnye, sőt, több is annál, igazi társadalmi jelenség. Félve imádjuk őket. Ugyanúgy terjeszkednek az életünkben, ahogy a képzelt vírus terjeszkedne a szervezetünkben. A filmek jelentették magát a harapást: A vámpírokkal ellentétben itt nem beszélhetünk stabil irodalmi előzményről, egy Stoker-féle Drakulához hasonló alapműről, bár az élőkből táplálkozó halottak témája már a sumér Gilgames történetében is felbukkan. A mai értelemben vett zombi "Stokere" azonban mindenképpen George A. Romero filmrendező.

Az "Élőhalottak éjszakája" vitte be a fertőzést a társadalom testébe. Ez volt az első modern zombifilm.

Ebben az időszakban (1968-kb. 1985) rengeteg film született a témában, ám az akkori világ szabályainak köszönhetően (hidegháborús feszültség, létezik letisztult, egyértelmű ellenség-és hőskép) ezek többnyire banális, body-horrorra és mészárlásra épülő alkotások voltak. Romero volt talán az egyetlen, aki meg tudta valósítani, hogy tartalom, mondanivaló is kerüljön a fröcsögő vér mögé. Szerencsére az ő irányelvei érvényesültek hosszútávon, így a mai filmek nagy része is több egyszerű hentelésnél.
Ennyit a filmelemzésről, nézzük, hol van a jelenségnek a helye a társadalmunkban. A filmek fertőzése ugyanis továbbterjedt. Az emberek utánozni kezdték őket.

Ilyen, a fentihez hasonló flashmobok világszerte vannak. Százak, ezrek vonulnak fel egy-egy alkalommal. Mi lehet az oka annak, hogy ehhez a horrorisztikus karakterhez ilyen, látszólag logikátlan vonzalom fűz sokakat? Nem látok senki fejébe, de megvannak az elméleteim. A zombit egyszerű utánozni. Nem kell hozzá nagy átalakulás. Már "gyárilag" megtalálható bennünk minden, ami a zombi-léthez kell. Ez a tulajdonság ugyanakkor a horror-faktorhoz is ad: minden egyes ember potenciális zombijelölt is egyben.
Azonban pusztán a szörnyeteg léte nem lett volna elég rothadó alteregóink reneszánszához. A mai ember jobbára szkeptikus, fontosak neki a tudományos magyarázatok. És nem kell messzire menni ehhez sem. Elég egy orvosi rendelőt meglátogatni, hogy tudjuk: a betegségek nem kímélnek. Mert bár nehéz olyan kórokozót találni, amitől kényszeresen vért kéne innunk, vagy teliholdas éjszakákon szőr nőne rajtunk és emberekre vadásznánk, olyanok léteznek, amik megváltoztatják, agresszívvá teszik a viselkedésünket. Egyszerűbb, hihetőbb magyarázatokat lehet adni a zombi-jelenségre. Mindenki ismeri a veszettséget:

"A veszettség főbb tünetei: nyálzás (nyálcsorgás), lógó állkapocs, széjjeltérő kancsalság (strabismus divergens), viselkedészavar (agresszió), kóborlási hajlam, emészthetetlen tárgyak (kő, kavics, fadarab) lenyelése, majd nyelészavar, nagyon jellegzetes rekedtté váló hang (a hangszálakat ellátó ideg bénulása miatt), víziszony (hydrophobia, ugyanis a bénulások előtt a nyelés, amelyet reflexszerűen már a víz látványa is kiválthat, görcsös fájdalmat okoz). A vadon élő állatokra a szokatlan szelídség jellemző, de bármilyen ingerhatásra előtörhet belőlük az agresszivitás."- Wikipédia

Ha pusztán az aláhúzott tüneteket nézzük, ki az, akinek nem egy zombi jut róla eszébe?
A brit "28 nappal később" még inkább elmossa a határt tudomány és fantasztikum között (én ettől a filmtől számítom a mai zombi-divatot): Már szó sincs arról, hogy meghal valaki majd újjáéledve kannibálként viselkedik. A fertőzöttek élnek. Ennyit a fantasyről. A betegség pedig egyetlen elemben tér el a veszettségtől: másodpercek, percek alatt tüneteket produkál. A vírusok ugyebár mutálódnak. Lehet, hogy csak ez az egy lépés hiányzik egy járványhoz, egy gyorsabb, hatékonyabb fertőzőképesség? Nem vagyok orvos, nekem lehetetlennek hangzik, de lehet hogy nem az. És itt egy újabb pont a zombinak a többi szörny ellenében: sokkal nehezebb kizárni, megcáfolni a lehetőségét annak, hogy előbb-utóbb létezni fognak. Főleg, hogy a mai napig nem lehet tudni, hogy mi zajlik egy-két katonai, biológiai laborban.

Mi teszi még félelmetessé a zombit? Az ember életében fontos alap, hogy tudja: mindig van kire számítania, van, akiben megbízhat.  Képzeljünk el egy jelenetet a járvány idején: egy hozzátartozónkat megharapják. Ha a filmes papírforma érvényesül, a zombinak el kell pusztítani az agyát, csak így lehet megállítani. De ha "csak" egy sima betegségről van is szó, tudjuk: idő kérdése csupán, míg valaki, akit eddig szerettünk, könyörtelen szörnyeteggé változik, aki veszélyt jelent mindenkire. Mi a helyes döntés? Megkötözni, végignézni, ahogy szenved, reménykedve, hogy lesz gyógymód, de megkockáztatni, hogy kiszabadul és végső soron még több ember pusztulásáért leszünk felelősek? Vagy elpusztítani? De ki az az ember, aki képes lenne ilyenre? Tökéletes patthelyzet, bárhogy is döntünk, szörnyű következményei lennének.

Az sem sokat segít "barátaink" megítélésén, hogy tömegével támadnak és nem állnak le. Ezzel megint visszakanyarodunk a társadalmi kérdésekhez. A kulcsszó a "tömeg". Tömegben az ember ostoba tud lenni, és agresszív. Mint a zombik. Egy-egy utcai harcba átcsapó tüntetés esetén minden betegség vagy varázslat nélkül kifordulnak magukból a résztvevők, átváltoznak saját erőszakos, pusztító, szinte "zombi" másukká. Bár azt mondtam, végeztem a filmelemzéssel, azonban erre megint csak a filmekben található a legjobb példa: Zack Snyder 2004-ben újraforgatta Romero "Holtak hajnala" című művét, a főcím pedig így nézett ki (figyelem, erőszakos jelenetek találhatók benne):
http://www.youtube.com/watch?v=bcXRxQH5Xs0&feature=related
Annak ellenére, hogy keveri a valós híradó-felvételeket utcai harcokról, illetve az általa rendezetteket, egy percig sem érezhető, hogy a kettő elütne egymástól. Elmondhatjuk tehát, hogy valamennyire mi magunk is vagyunk a zombik, akik félelemmel töltenek el? Mindenki döntse el maga, én az igenre szavazok.

De ha ilyen félelmetesek, miért ilyen vonzóak? Miért van ennyi rajongójuk? Nyilván ez is szubjektív, viszont amit általánosan megfigyeltem, bárkivel is beszéltem a témáról, hogy a legfontosabb vonzerejük a túlélésben rejlik. Egy zombiapokalipszis-felállásban még egyetlen embert sem hallottam, aki magát zombiként képzelte volna el. Túlélünk. Túl akarjuk élni. Harcolni akarunk, kemény, de vállalható, túlélhető harcot akarunk. Erre is a zombi a legjobb, hiszen- mint gondolkodásképtelen, rossz mozgáskoordinációjú átlagember- igenis legyőzhető ellenfél. Ráadásul legyőzése nemcsak ajánlott, jó, hősies cselekedet is.

Ezzel már elő is jött egy újabb vonzó tulajdonsága: a tudatalatt mindenkiben megbúvó vágy, hogy egy-két embert legyőzzön, vagy akár eltegyen láb alól. Erre jelen felállás szerint nincs lehetőség: hiába gyűlöljük XY-t, hiába raknánk rendet az alvilágban egy hatlövetűvel, ez bűnös dolog. És ez így is marad, amíg a társadalom a helyén van. Viszont ha kitör a járvány, amint a társadalom felborul, amint megszűnnek a törvények, megszűnik a visszatartó erő is. És a zombi még a lelkiismeret-furdalást is leveszi a vállunkról. Hiszen akit elpusztítunk az eredetét tekintve ember, de zombiként egy olyan ember, aki veszélyes, akinek nem szabad életben maradnia.

Másfelől szeretnénk hősök is lenni, szeretnénk egy tiszta lapos indítást: hiszen bármilyen életünk is volt eddig, most hősök lehetünk. Embereket menthetünk, csapatokat vezethetünk, a káoszban akár közel kerülhetünk titkos szerelmünkhöz, vagy újat találhatunk, megvédhetjük a már meglevőt tovább bizonyítva rátermettségünket, megmutathatjuk, mire vagyunk képesek, anélkül, hogy a kispolgári élet unalmas dolgaival kéne foglalkozni (tanulás, "nyolcóramunka", adózás, politika...).

Néhány szóban megemlékeznék a közelmúltban, Amerikában történt eseményekről is: azok igenis zombitámadások voltak. Viszont nem vírusos, inkább pszichés "zombikról" beszélhetünk. Többeknél is hallucinogén szerek használatát állapították meg. Nem sokat tudok a drogokról, de azt igen, hogy az ilyen szereknél a hatást befolyásolja a használó lelkiállapota. Tehát amit csináltak, az valahol ott kellett, hogy rejtőzzön bennük. Lehet, hogy- bármily elcsépelt is legyen- az illetők túl sok filmet néztek. A szer pedig előhozta belőlük a látottakat. Ennek pedig örülhet a média, hiszen van min csámcsogni (ennyiszer hírportálokon még nem találkoztam a "zombi" szóval...). Még egy pont, hogy miért sikeresek a zombik.

Végül egy kis összeesküvés-elmélet: a zombit lehet akár a tömegmanipuláció áldozataként is értelmezni. A Holtak Hajnalában sem véletlen helyszínválasztás a bevásárlóközpont. Az eredeti film áruházban bóklászó és az újrafeldolgozásban a bejárat előtt sereglő zombik nagyon is hasonlítanak a tipikus fogyasztóhoz. Nézzünk csak végig a kifejezéstelen arcú társainkon egy áruházban, vagy nézzünk meg egy tudósítást, valami népszerű termék boltokba kerüléséről, hogy mi történik a bolt megnyitása előtt:

Bár nem ugyanolyan a viselkedésünk mint az élőholtaké, de hasonló, és egyre hasonlóbb lesz. Épp ezért, még a világ vezetőinek is hasznos a zombi: az átlagember összemérheti vele magát, hogy "itt még nem tartok", és ennek fényében szabadnak érezheti magát, annak ellenére, hogy naphosszat a TV-t bámulja és hagyja magát belekényszeríteni a munka-fizetés-fogyasztás mókuskerekébe. Hogy az álszentségnek árnyéka se vetüljön rám, megjegyezném, hogy jelen felállás szerint én is csak ebben a formában tudom elképzelni az idősebb önmagamat, mivel most így mennek a dolgok, ez van. Csak észrevételeztem, hogy ez attól még nem biztos, hogy jó.

Keserű pirulák

A rómaiak úgy tartották, hogy Jupiter mindenkinek két erszényt adott: egyet előre, a mellkasunkhoz, tele mások hibáival. Egyet pedig a hátunkra, a saját hibáinkkal. Ezért van az, hogy mások hibáival könnyebben szembesülünk, mint a sajátjainkkal.

A magyarázat ugyan sántít, azonban ez nem jelenti azt, hogy a probléma, amire rávilágít, nem létezik. Jupiter volt vicces kedvében, netán az evolúció során alakult ki, erősítve a csapatmunkát? Valójában nem is számít. Az igazi kérdés az, hogy mit kezdhetünk ezzel az információval. Valamit biztosan lehet, hiszen a tudás hatalom.

Ha szembesülünk hibáinkkal, meg tudjuk szüntetni a korlátot, amit alkotnak. A szembesülésnek pedig az a legegyszerűbb módja, ha lenyeljük azokat a címben említett "keserű pirulákat". A pirula nem más, mint az elfogadott, fájó igazság, annak a felismerése, hogy nem vagyunk tökéletesek.  Ha kudarcot vallunk valamilyen téren, ha konfliktusba kerültünk, egyből okokat keresünk. Az ok természetesen a "másik" lesz. Miért is ne lenne? Így a lelkiismeretünk tiszta marad és a "másik" anyukája fog napokig csuklani. Édes győzelem! Győzelem? Ugyan mit nyertünk vele? Nem oldódott meg semmi, mi pedig továbbra is abban a hitben élünk, hogy mindent jól csináltunk.

Ezzel nem az önostorozást akarom reklámozni. A "csak én vagyok a hibás" ugyanolyan fals megközelítés, mit a "csak az ő hibája". Viszont az a személy, aki a legjobban ismer minket, mi magunk vagyunk. A saját lelkivilágunkat, képességeinket sokkal jobban ismerjük, mint bárki másét. Logikus, hogy itt tudjuk a legtöbbet változtatni is. Ezt érdemes párosítani mások megfigyeléseivel, hiszen ők rávilágítanak a hibáinkra. És itt jön a keserű pirula: hajlandóak vagyunk elgondolkozni mások szavain, még ha az látszólag sértő is ránk nézve?
Fejlődni úgy sosem fogunk, hogy másra mutogatunk. Annál inkább, ha végiggondoljuk, hogy *mi* hol hibáztunk.

Aki látta a Sebhelyesarcú című filmet, emlékezhet az éttermes jelenetre. Aki nem... nos, tessék

Tony Montana arról beszél, hogy rá ujjal mutogatnak, rosszfiúnak hívják. A keserű pirulát mégis ő adja a többieknek: rámutat: attól, hogy ő a rossz (tisztában van hibájával, de elfogadta azt), ez bírálóit nem teszi jóvá. A különbség csak annyi, hogy még nem nyelték le a keserű pirulát. Az étteremben ülők feszülten, vádlón nézik a részeg gengsztert, de mikor az rámutat, hogy "nem vagytok ti jók, csak jól el tudtok bújni", többen lesütik a szemüket. Ez az igazság pillanata, amikor szembesültek saját hibájukkal, amikor jöhet a döntés, hogy hogyan tovább. De miután szembesítették őket vele, egészen biztosan nem maradnak olyanok, mint voltak. Megszűnik a kétség.

Önismereti leckénkben komoly buktatót jelenthet, hogy a mai ember fél kimondani, amit gondol. Személy szerint ki nem állhatom az eufemizmust, a kegyes hazugságokat. Az ember tehetetlennek érzi magát tőlük. Mintha senki nem tehetne semmiről. Ez pedig nyilvánvaló hazugság. Az emberek világában minden okkal történik. Csak fel kell ismerni az okot. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, nézzünk pár példát:

Uram! Maga a legkedvesebb, legudvariasabb fickó a környéken, mégsincs barátnője? Megvan a kiszemelt "célpont", de azt mondta, "legyünk barátok"? Van egy rossz hírem: ön RONDA (legalábbis ennek a nőnek biztosan nem tetszik)!
Hölgyem! Ön süti a legjobb tortát a környéken, mégsincs fiúja? Talán nem kéne ugyanazt a tortát, amit facebokon büszkén mutogat, elkészítés után öt perccel egyedül befalni (vagy lehet, csak akkor hiába sóvárog kisportolt akcióhősök után)!
Tesó, rosszak a jegyeid az iskolában, mert "szemét a tanár"? Nem kéne a TV előtt dögleni egész nap!
Hugi, az igazit várod? Talán akkor nem kéne minden hétvégén telehányni valami rozzant discot ami tele van részeg, betépett alakokkal!

Elsőre mi jöhet le bárkinek, aki ezeket a sorokat olvassa? "Ez a Gábor egy tajparaszt, mit szól be mindenkinek?" Erre két dolgot tudok mondani, Egy: igyekszem bevenni a saját piruláimat. Sokkal régebb óta vizsgálom a saját hibáimat, mint hogy ezeket a sorokat leírtam. Kettő: gondoljuk csak végig, mit csinálnak ezután példaembereink! Két választási lehetőség van mindenhol: a változtatás vagy az elfogadás.

Az Úr dönthet, hogy elmegy konditerembe, ne adj'Isten plasztikai sebészhez, vagy hagyja  a nőszemélyt és keres valakit, aki elfogadja olyannak, amilyen. A lényeg, hogy nem nézi tanácstalanul a sikertelenségét.
A Hölgy dönt, hogy lefogy, vagy keres valakit, aki a teltebb idomokat kedveli. De nem ül könnyes szemmel, egyedül otthon.
Tesó kinyomja a TV-t és nekiáll a leckéjének, vagy megvonja a vállát és belenyugszik a rossz jegyeibe. Akárhogy is, vállalja a következményét, nem megy a találgatás a családban, hogy "megint mi ez az egyes?"
Hugi otthagyja a tivornyákat és olyan helyekre jár, ahol rendesebb alakokkal találkozhat, vagy marad, vállalva, hogy egyéjszakás kalandoknál komolyabb babér nem sok eséllyel terem neki. De nem ragad meg a két világ között.

A lényeg, hogy lenyelték a keserű pirulát, legyőzték vagy elfogadták a hibáikat, megszűnt a bizonytalanság, megvannak az okok, döntöttek, hogy megéri változtatni, vagy sem.

Jöjjön még egy filmrészlet, amit sajnos sokan szeretnek félreértelmezni.

A legtöbb embernek tetszik, ahogy Edward Norton mindenkit elküld a sóhivatalba. Nem mondom, szórakoztató, néhány pontjával még egyet is értek. Viszont amikre az öklét rázza, mind olyan dolgok, amiken nem áll hatalmában változtatni, tehát neki se lesz jobb tőle. Az utolsó mondatban üt be a pirula-effektus. A végső felismerés, hogy ő is hibázott, ez hozhat csak számára változást a későbbiekben.

Záró gondolatként csak annyit mondanék, hogy ne féljünk a keserű pirulától! Az igazság talán fáj egy ideig, de korántsem annyira, mintha hazugságban élnénk.

"Mindennek oka van"

A cím voltaképpen blogom mottója.
Kiegészíteni talán annyival tudnám, hogy Mindennek, amihez az embenek köze van, annak van oka.
Mindig érdekelt, hogy mi hajtja az embereket. Mi a cselekedeteiknek, a viselkedésüknek a motorja?
Nem vagyok szociológus. Nem vagyok pszichológus, ahogy közgazdász sem. Nem tartozom felekezethez, de nem vagyok ateista sem. Miután meghatároztam mi *nem* vagyok, jöjjön néhány szó arról, hogy mi *vagyok*:
Én vagyok a Megfigyelő, a Kételkedő.
21 éves vagyok, Gábornak hívnak. Szeretem a jó filmeket, a múlt század zenéjét (ott viszont nem válogatok), a videojátékokat, a sci-fi műfajt, valamennyire értek az íjhoz. Szeretem, ha van egy nemes cél, amit képzeletbeli lobogómra tűzhetek. Szeretek segíteni a bajba jutottakon. Gyűlölöm a dicsekvő embereket. Szeretem az ambiciózusakat. Ha jellemről van szó, nem hiszek feketében és fehérben. A motivációban hiszek.
Ritkán állok be a sorba, vegyülök el a tömegben. De ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelne, mint jelenség. Az emberiség képes csodálatos, ugyanakkor rettenetes dolgokra is. Hatalmas lehetőségek rejlenek benne. De a másik oldalról várja a szakadék. Ijesztő, és óriási téttel rendelkező kötéltánc ez.
Írásaimban-sok bloggertársamhoz hasonlóan- a nagy kérdésekre keresem a választ, de ítélkezni csak ritkán fogok. Emberi természetemből kifolyólag én sem vagyok tévedhetetlen, ezért az esetek többségében nem érzek jogalapot arra, hogy bárkit is jónak vagy rossznak bélyegezzek. Mint mondtam: célom a megfigyelés, a kérdőre vonás, az értelmezés.
Nem tudom, kihez jut el a szavam, egyáltalán eljut-e valakihez. De ha igen, úgy szívesen fogadok bármilyen hozzászólást, dicséretet, építő jellegű kritikát. (utóbbit értsd: azzal nem tudok, mit kezdeni, hogy "szar a blogod" vagy "hülye vagy", de ha kapok magyarázatot, hogy miért szar, vagy miért vagyok hülye, azzal igen.)
Akármi hozott is ide, kedves látogató, a legjobbakat kívánom! Ezt a dalt pedig fogadd el ajándéknak üzenetemmel együtt: maradj szabad!