Keserű pirulák

A rómaiak úgy tartották, hogy Jupiter mindenkinek két erszényt adott: egyet előre, a mellkasunkhoz, tele mások hibáival. Egyet pedig a hátunkra, a saját hibáinkkal. Ezért van az, hogy mások hibáival könnyebben szembesülünk, mint a sajátjainkkal.

A magyarázat ugyan sántít, azonban ez nem jelenti azt, hogy a probléma, amire rávilágít, nem létezik. Jupiter volt vicces kedvében, netán az evolúció során alakult ki, erősítve a csapatmunkát? Valójában nem is számít. Az igazi kérdés az, hogy mit kezdhetünk ezzel az információval. Valamit biztosan lehet, hiszen a tudás hatalom.

Ha szembesülünk hibáinkkal, meg tudjuk szüntetni a korlátot, amit alkotnak. A szembesülésnek pedig az a legegyszerűbb módja, ha lenyeljük azokat a címben említett "keserű pirulákat". A pirula nem más, mint az elfogadott, fájó igazság, annak a felismerése, hogy nem vagyunk tökéletesek.  Ha kudarcot vallunk valamilyen téren, ha konfliktusba kerültünk, egyből okokat keresünk. Az ok természetesen a "másik" lesz. Miért is ne lenne? Így a lelkiismeretünk tiszta marad és a "másik" anyukája fog napokig csuklani. Édes győzelem! Győzelem? Ugyan mit nyertünk vele? Nem oldódott meg semmi, mi pedig továbbra is abban a hitben élünk, hogy mindent jól csináltunk.

Ezzel nem az önostorozást akarom reklámozni. A "csak én vagyok a hibás" ugyanolyan fals megközelítés, mit a "csak az ő hibája". Viszont az a személy, aki a legjobban ismer minket, mi magunk vagyunk. A saját lelkivilágunkat, képességeinket sokkal jobban ismerjük, mint bárki másét. Logikus, hogy itt tudjuk a legtöbbet változtatni is. Ezt érdemes párosítani mások megfigyeléseivel, hiszen ők rávilágítanak a hibáinkra. És itt jön a keserű pirula: hajlandóak vagyunk elgondolkozni mások szavain, még ha az látszólag sértő is ránk nézve?
Fejlődni úgy sosem fogunk, hogy másra mutogatunk. Annál inkább, ha végiggondoljuk, hogy *mi* hol hibáztunk.

Aki látta a Sebhelyesarcú című filmet, emlékezhet az éttermes jelenetre. Aki nem... nos, tessék

Tony Montana arról beszél, hogy rá ujjal mutogatnak, rosszfiúnak hívják. A keserű pirulát mégis ő adja a többieknek: rámutat: attól, hogy ő a rossz (tisztában van hibájával, de elfogadta azt), ez bírálóit nem teszi jóvá. A különbség csak annyi, hogy még nem nyelték le a keserű pirulát. Az étteremben ülők feszülten, vádlón nézik a részeg gengsztert, de mikor az rámutat, hogy "nem vagytok ti jók, csak jól el tudtok bújni", többen lesütik a szemüket. Ez az igazság pillanata, amikor szembesültek saját hibájukkal, amikor jöhet a döntés, hogy hogyan tovább. De miután szembesítették őket vele, egészen biztosan nem maradnak olyanok, mint voltak. Megszűnik a kétség.

Önismereti leckénkben komoly buktatót jelenthet, hogy a mai ember fél kimondani, amit gondol. Személy szerint ki nem állhatom az eufemizmust, a kegyes hazugságokat. Az ember tehetetlennek érzi magát tőlük. Mintha senki nem tehetne semmiről. Ez pedig nyilvánvaló hazugság. Az emberek világában minden okkal történik. Csak fel kell ismerni az okot. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, nézzünk pár példát:

Uram! Maga a legkedvesebb, legudvariasabb fickó a környéken, mégsincs barátnője? Megvan a kiszemelt "célpont", de azt mondta, "legyünk barátok"? Van egy rossz hírem: ön RONDA (legalábbis ennek a nőnek biztosan nem tetszik)!
Hölgyem! Ön süti a legjobb tortát a környéken, mégsincs fiúja? Talán nem kéne ugyanazt a tortát, amit facebokon büszkén mutogat, elkészítés után öt perccel egyedül befalni (vagy lehet, csak akkor hiába sóvárog kisportolt akcióhősök után)!
Tesó, rosszak a jegyeid az iskolában, mert "szemét a tanár"? Nem kéne a TV előtt dögleni egész nap!
Hugi, az igazit várod? Talán akkor nem kéne minden hétvégén telehányni valami rozzant discot ami tele van részeg, betépett alakokkal!

Elsőre mi jöhet le bárkinek, aki ezeket a sorokat olvassa? "Ez a Gábor egy tajparaszt, mit szól be mindenkinek?" Erre két dolgot tudok mondani, Egy: igyekszem bevenni a saját piruláimat. Sokkal régebb óta vizsgálom a saját hibáimat, mint hogy ezeket a sorokat leírtam. Kettő: gondoljuk csak végig, mit csinálnak ezután példaembereink! Két választási lehetőség van mindenhol: a változtatás vagy az elfogadás.

Az Úr dönthet, hogy elmegy konditerembe, ne adj'Isten plasztikai sebészhez, vagy hagyja  a nőszemélyt és keres valakit, aki elfogadja olyannak, amilyen. A lényeg, hogy nem nézi tanácstalanul a sikertelenségét.
A Hölgy dönt, hogy lefogy, vagy keres valakit, aki a teltebb idomokat kedveli. De nem ül könnyes szemmel, egyedül otthon.
Tesó kinyomja a TV-t és nekiáll a leckéjének, vagy megvonja a vállát és belenyugszik a rossz jegyeibe. Akárhogy is, vállalja a következményét, nem megy a találgatás a családban, hogy "megint mi ez az egyes?"
Hugi otthagyja a tivornyákat és olyan helyekre jár, ahol rendesebb alakokkal találkozhat, vagy marad, vállalva, hogy egyéjszakás kalandoknál komolyabb babér nem sok eséllyel terem neki. De nem ragad meg a két világ között.

A lényeg, hogy lenyelték a keserű pirulát, legyőzték vagy elfogadták a hibáikat, megszűnt a bizonytalanság, megvannak az okok, döntöttek, hogy megéri változtatni, vagy sem.

Jöjjön még egy filmrészlet, amit sajnos sokan szeretnek félreértelmezni.

A legtöbb embernek tetszik, ahogy Edward Norton mindenkit elküld a sóhivatalba. Nem mondom, szórakoztató, néhány pontjával még egyet is értek. Viszont amikre az öklét rázza, mind olyan dolgok, amiken nem áll hatalmában változtatni, tehát neki se lesz jobb tőle. Az utolsó mondatban üt be a pirula-effektus. A végső felismerés, hogy ő is hibázott, ez hozhat csak számára változást a későbbiekben.

Záró gondolatként csak annyit mondanék, hogy ne féljünk a keserű pirulától! Az igazság talán fáj egy ideig, de korántsem annyira, mintha hazugságban élnénk.

"Mindennek oka van"

A cím voltaképpen blogom mottója.
Kiegészíteni talán annyival tudnám, hogy Mindennek, amihez az embenek köze van, annak van oka.
Mindig érdekelt, hogy mi hajtja az embereket. Mi a cselekedeteiknek, a viselkedésüknek a motorja?
Nem vagyok szociológus. Nem vagyok pszichológus, ahogy közgazdász sem. Nem tartozom felekezethez, de nem vagyok ateista sem. Miután meghatároztam mi *nem* vagyok, jöjjön néhány szó arról, hogy mi *vagyok*:
Én vagyok a Megfigyelő, a Kételkedő.
21 éves vagyok, Gábornak hívnak. Szeretem a jó filmeket, a múlt század zenéjét (ott viszont nem válogatok), a videojátékokat, a sci-fi műfajt, valamennyire értek az íjhoz. Szeretem, ha van egy nemes cél, amit képzeletbeli lobogómra tűzhetek. Szeretek segíteni a bajba jutottakon. Gyűlölöm a dicsekvő embereket. Szeretem az ambiciózusakat. Ha jellemről van szó, nem hiszek feketében és fehérben. A motivációban hiszek.
Ritkán állok be a sorba, vegyülök el a tömegben. De ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelne, mint jelenség. Az emberiség képes csodálatos, ugyanakkor rettenetes dolgokra is. Hatalmas lehetőségek rejlenek benne. De a másik oldalról várja a szakadék. Ijesztő, és óriási téttel rendelkező kötéltánc ez.
Írásaimban-sok bloggertársamhoz hasonlóan- a nagy kérdésekre keresem a választ, de ítélkezni csak ritkán fogok. Emberi természetemből kifolyólag én sem vagyok tévedhetetlen, ezért az esetek többségében nem érzek jogalapot arra, hogy bárkit is jónak vagy rossznak bélyegezzek. Mint mondtam: célom a megfigyelés, a kérdőre vonás, az értelmezés.
Nem tudom, kihez jut el a szavam, egyáltalán eljut-e valakihez. De ha igen, úgy szívesen fogadok bármilyen hozzászólást, dicséretet, építő jellegű kritikát. (utóbbit értsd: azzal nem tudok, mit kezdeni, hogy "szar a blogod" vagy "hülye vagy", de ha kapok magyarázatot, hogy miért szar, vagy miért vagyok hülye, azzal igen.)
Akármi hozott is ide, kedves látogató, a legjobbakat kívánom! Ezt a dalt pedig fogadd el ajándéknak üzenetemmel együtt: maradj szabad!